Sejttan, sejtemlékezés, környezet, genetika, epigenetika és egyéb érdekességek

• bevezető

• sejtemlékezés, az információ csatornái

• hormonvezérelt szervezetek, idegrendszer

• genetika

• sejttan, környezet

• epigenetika / epigenetikai vizsgálatok / mechanizmusok

• a membrán mint agy

• kvantumfizika

• magzati memória, testemlékezés, tudat

• transzgenerációs epigenetikai vizsgálatok

• predictive adaptive response

• The origin of human love and violence

Minden ember egyenlő. Abban az értelemben ez igaz, hogy az elfogadott morál szerint minden embert egyenlő esélyek illetnek meg a jog, az ellátás, oktatás, egészségügy etc. terén. Abban az értelemben, hogy minden ember tiszta lappal és egyenlő esélyekkel születik, naiv illúzió volt már akkor is, amikor politikai játszmák eszközeként a humanizmus aztán a bolsevizmus idején kitalálták. Csakhogy azóta fordult a világ, és szemben a korábbi háborúkkal, amikor megszerzendő javakért vagy vallási nézetekért a fél világ csatározott egymással, az újkorban a „másság” eszméje alatt sikerült rengeteg embert kiirtani. Itt valami elbillent, és váratlanul a 60 millió embert kiirtó, de az egyenlőséget hirdető kommunisták kerültek az erkölcsi páholyba a 20 millióval végző, de a másságot gyűlölő fasisztákkal szemben. Ez az elmúlt generációk alatt alapjaiban változtatta meg a gondolkodást, és bizonyos tekintetben a fejlődés kerékkötőjévé vált.

– Mi történt az erkölccsel? – sóhajtott Ben. – Ugyanaz, ami a CD-vel. Egy újabb, gyorsabb és egyszerűbb technológia lépett a helyére.

(Don Winslow: Barbár állatok)

Ha minden ember egyenlőnek születik, és ezt a gyerekorvos meg is mondta a születés után, hogy igen, egészséges, akkor boldog, egészséges és sikeres lesz, mert csak ez számít, ha szeretjük, és ha minden esélyt megkap. S ha ennek ellenére betegségei keletkeznek, ami a többi gyereknek nem, tanulási nehézségekkel küzd, holott a társai ötösöket hoznak, magába forduló és nehezen kezelhető, akkor visszagondolunk minden percére az életének, és nem értjük. Bár már csecsemőként is kicsit fura volt, keveset mászott, sokat sírt, és etetni sem volt egyszerű. Valami az elején elromlott, de mikor? Nyilván a születéskor. Vagy korábban? Hiszen annyi minden történt akkor is, amikor fejlődött. Meddig kell visszamenni? Hol történtek a kisiklások, és mi az oka? Vagy ki? Az akkori körülmények? De hogyan?

A perinatológia az utóbbi évtizedek evidenciái alapján felvállalja, hogy az emberek nem egyenlő esélyekkel, főleg nem egyformának születnek, és mire az egyénnek bármi beleszólása, vagy döntési kompetenciája lenne abba, hogy mi lesz vele, ezt a beleszólást inkább már csak beleegyezésnek lehet nevezni, a dolgai pedig már rég eldőltek.

Ennek cáfolhatatlan jeleit látva az egyenlőség helyett a másság és a devianciák feltétel nélküli elfogadása a trend. Mindenki barát, virág a hajba, kivéve persze az ellenségeket, akik úgy mások, hogy mindezzel nem értenek maradéktalanul egyet.

Amikor megértjük, hogy a sorsunk nagy vonalakban a nagyszüleink és a szüleink fiatal korának idején dőlt el rájövünk, hogy az egyenlősdi és az individualizmus mekkora transzgenerális pusztítást vitt végbe az elmúlt generációk alatt.

Sejtemlékezés, az információ csatornái

(Bruce H Lipton The Biology of Belives, 2019)

Perinatológiában teoretikus előzmény: Spilrein (1912) analitikus szemlélettel, Sadger (1941), Karlton Terry, Ray Castellino, Olga Gouni workshopjai, Thomas Verny The Secret Life of the Unborn Child – összefoglaló.

Egysejtűek képesek külső környezeti hatásra új DNA szakaszokat építeni, „sejtmemóriát” produkálni, amit tovább is adnak osztódáskor. Pl. az immunsejtek, amik aktivált állapotban sokszorosítják az új gént (szomatikus hipermutáció). Ilyenkor a mutánsok (antitest) mindegyike kicsit más, és az antigénhez legjobban illeszkedőt megint sokszorosítják (Wu 2003, Gerhardt 2002).

Következő lépés a sejtkolóniák létrejötte, ahol a sejt „tudása” a sejtek számával sokszorozódik.

A sejtek képesek környezeti hatásra új DNS fragmentumokat produkálni, és ezt továbbadják. Nitz és Pennisi: a génátadás (gen transfer) különböző fajok között is lehetséges. A vírusok pl. olyan örökítőanyag transzferek, amik képesek egy szervezet génjeit átírni. (A baktériumok többsége is szimbiotikus élőlény, a testünkben kb. 2 kg) Ezekkel az átadott tapasztalatokkal felgyorsul az evolúció. Negatív irányban bizonyos vírusok pusztítanak, illetve kóros sejt-újdonképződést, pl. tumorokat képeznek. A GMO szerek módosítják a bélflórát, mint ahogy a szántóföldek mellett is „szupergyomokat” hoznak létre. Ez is géntranszfer.

A géntranszfer alapjaiban nem hiba – az populációrendszerek (community) túlélésének kulcsa. A gének fizikai memória-fragmentumok. Az egymásra utaltság, a feladatmegosztás, a kooperáció a tapasztalatok megosztása és a környezeti hatásra lértejövő „kereső” mutációk a triggerei a fejlődésnek.

A sejtből a szövetek létrejöttének a minőségi ugrása a differenciálódás – eltérő funkciók a csoportok között, de a csoportokon belül minden sejt hordozza az eredeti DNS információkat.

Ken Wilber The Theory of Everything (2000) könyvében holonként írja le azt a minőségi ugrást (az „isteni” minőség), aminél az új funkció hozzáadódik a rendszerek kialakulásához. Az eredeti alkotóelem, és annak minden hordozott tulajdonsága megmarad, de hozzáadódnak új tulajdonságok, minőségek, amit a részek nem tudnak, de az együttes igen (atom-molekula-sejt-szövet-szerv-szervrendszer-szervezet-egyén-közösség stb. az élő szervezetek esetén. Közösség egy ökoszisztéma, pl. erdő, bélflóra stb. is). A holonok száma az entrópiát (Rudolf Clausius műszava 1865), a rendezettség fokát mutatja. A folyamat mindig kétirányú.

A szöveti struktúra létrejötte (az embrionális fejlődésnél is) a komplex feladatmegosztást és a hatékonyabb környezeti választ eredményezi.

Hermes Trismegistos Tabula Smaragdina egyik tétele a fent és lent egysége, amely szerint a különböző rendszerek rétegződései egymásra vetülnek, ugyanazok az egyre kompexebbé váló rendszerek ugyanazt a minőségváltozási mintát hordozzák. (Pl. a XVII. sz.-ban a manufaktúrák kialakulása, ami a hatékonyságot megsokszorozta.)

Hormonvezérelt szervezetek, központi idegrendszer

Elsődleges a hormon. A kommunikáció alapja. A szinapszisokban 150 féle neurotranszmitter váltja ki az akciós potenciált. Az idegrendszeri szinapszisokban hormonok továbbítják az információt. A homeosztázis a hormonoktól függ. Az akut és krónikus stressz hormonirányított. A reprodukció a hormonoktól függ. A humán intrauterin fejlődés az elejétől a végéig csak a hormonoktól függ. Az idegrendszer egy gyorsító pálya, egy csőposta, messziről szigetelt elektromos hálózathoz hasonlít, közelről nem folyamatos háló.

Az idegrendszer a magasabb fejlődés kulcsa, a hormonvezérlés struktúrája.

Az embrionális életben a 3. héttől percenként 250 ezer neuron képződik. A kódoló gének fele az új idegsejtek képződésén dolgozik, noha a szervezetnek csak 2%-a az idegrendszer. Az idegsejtek másfél óránként duplázódnak 100 milliárdig az ötödik várandóssági hónap végéig, ekkor osztódásuk leáll. Az agy térfogata a 10. életévig nő, a dendritek és a myelinizáció segítségével eddigre a neuronok közt mintegy ezer billió kapcsolódási pont jön létre. A 11. évtől leépülés indul meg, amelyet a passzivitás és a stressz gyorsít. Ugyanakkor az intenzíven használt ingerkörök erősödnek (’use it or lose it’), és az egyszerre működő pályarendszerk összehuzalozódnak (’fire together, wire together’).

A megfelelő kapcsolatok kialakulása akkor következik be, ha a megfelelő (szenzitív) időszakban megfelelő (adekvát) ingerek érik az egyént. Neurogenezis: felnőtt korban kevés új idegsejt képződik, de ingerkörök kialakulnak. A testmozgás őssejteket hoz létre, melyekből idegsejtek alakulhatnak ki, a tanulás pedig növeli az élettartamukat.

Neuroplaszticitás - az idegi kapcsolatok erőssége változó (Doidge N 2007).

• gyermekkorban ’kritikus plaszticitás’ (az agyban termelődő BDNF – brain-derived neuron trophic factor a nucleus basalis bekapcsolásával folyamatos figyelmi összpontosítást tart fenn a kritikus időszakban. Figyelem a jelenben, nincs szelekció.

• felnőttkorban kompetitív plaszticitás: csak a fontos információknál kapcsol be a figyelem / bizonyos feladatokat képes más agyterület átvenni.

A felnőttkori neuroplaszticitás nem gyógyít, csak látszólag. Valójában a kiesett funkciót más terület veszi át. Tükörneuronok – mozgató idegsejtek, amik nem csak akkor sülnek ki, ha az egyén mozgást végez, hanem akkor is, ha csak megfigyeli az adott mozgást, amennyiben az célirányos. A tükörneuron így a cselekvéstől elvont fogalmakat kódol, letükrözi a társas viselkedést, segíti az utánzást. Szerepe lehet az empátiában, a nyelvtanulásban. Iacobini és Hickok ’action understanding’ hipotézisében a cselekvés értelmét kódolják.

Az eddigiek összefoglalása:

A fejlődés folyamában az örökítő anyag tehát a sejtek emlékeit hordozó információtömeg. A sejtek a környezet hatásait és egymás működését hormonok közvetítésével érzékelik.

Genetika

Az örök vita tárgya, hogy a gének, vagy a környezet az elsődleges. Az egyik oldal a fátum, a másik a felelősség mellett teszi le inkább a voksot.

1859-ben Charles Robert Darwin The Origin of Species munkája a történelem egyik legnagyobb hatású műve lett. The Origin of Species by Means of Natural Selection or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life (A fajok természetes kiválasztással való eredete, avagy a sikeres fajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben)

Darwin a maga korában új, de az addigiakkal homlokegyenest ellenkező teóriát állított fel, és alapvető szemléletváltozást produkált. Elméletében a fajok között és a fajokon belül a létért folyik a harc. Nem a kooperáció, hanem a küzdelem és az erőszak a fejlődés motorja. Nem a kreatív változás az adaptáció kulcsa, hanem a mutációk véletlenje, ha azok véletlenül előnyt jelentenek. Darwin Cambridgeben teológiát tanult, és későbbi írásaiban nem érintette az élet létrejöttének kérdését, ezért az egyház nem utasította el kategórikusan a tanait szemben Jean-Baptiste de Lamarck nézeteivel, aki 50 évvel korábban már leírta, hogy a fejlődés motorja a kooperativ interakció, és hitt benne, hogy a szerzett tulajdonságok örökölhetők.

Ebben nem volt igaza, de akkor egyikük elméletét sem lehetett tételesen igazolni vagy cáfolni.

Darwin erőszak-elmélete a mai napig töretlen, mert szervesen illeszkedik a reneszánsz, (majd aztán a reformáció) XVI. századi kultúrforradalmába, amely az individuumot és annak szabályait helyezi a környezeti közösség és annak szabályai elé, és amely miatt a felvilágosodást bizonyos vonatkozásokban elhomályosulásnak is lehetne nevezni annak minden pusztító következményével.

A Wikipedia így ír Lamarckról:

Evolúciós elmélete téves volt: úgy vélte, hogy az evolúció a környezet és az élőlény közös eredménye. (Vajon mi más lenne?) Hitt a szerzett tulajdonságok öröklődésében: abban, hogy az élőlény a környezeti hatásokra válaszul kialakított vonásait átörökíti utódaira is. (Wikipedia 2020)

Lamarckot a tudományos világ elutasította és nevetségessé tette. A Science még 2000-ben is csak óvatosan tette fel a kérdést, hogy „Lehetett-e Lamarcknak valamiben igaza?”

Évekkel ezelőtt először Alabamában, aztán Kansasban és Kentuckyban is kivették a tantervből Darwint, de nem azért, hogy másik fejlődési magyarázattal cseréljék le, hanem helyette a teremtés történetet tanítják. Egy lépés előre, kettő hátra.

Waddington (1975): Számos tudományos kutató a biológiában feledésbe merült, de Lamarck az egyetlen, akit 200 év után is hevesen elutasítanak. Most, a fajok 6. kipusztulási fázisánál szemmel látható, hogy a fennmaradást a kooperáció és a szimbiotikus működés tartja fenn.

Ha ez így van, a fejlődést, az evolúciót miért ne ugyanaz mozgatná? Elképzelhető-e, hogy a fennmaradás kooperatikus és szimbiotikus, de a fejlődést ezzel ellentétes erők mozgatnák?

Crain és Hall leírták az adaptív mutációt, mint evolúciós hajtóerőt, de Motoo Kimura és trsai ezt cáfolni próbálták. Szekvencia-analízis során a vizsgált genetikai lókuszok nagy része detektálható genetikai variációt mutatott, bizonyos populációkban legalább a lókuszok harmada polimorf volt. Ha a szelekció a molekuláris szintű változások, az aminosav és bázis szubsztitúciók elsődleges hajtóereje, akkor az lenne várható, hogy csak akkor látunk polimorfizmust, ha „elkapunk” egy mutációt gyors fixálódás közben, míg a lókuszok egységesek az egyedekben.

"A neutrális teória kimondja, hogy az evolúciós változások nagy többségét a molekuláris szinten - ahogy azt a fehérje- és DNS-szekvenciák összehasonlító vizsgálata mutatja - nem a darwini szelekció okozza, hanem szelektíven neutrális, vagy közel neutrális mutánsok véletlenszerű sodródása. Az elmélet nem tagadja a természetes szelekció szerepét az adaptív evolúció menetének meghatározásában, de feltételezi, hogy természetét tekintve csak a DNS változások apró hányada adaptív, míg a fenotípust nem érintő molekuláris szubsztitúciók nem fejtenek ki hatást a túlélésre és a szaporodásra, és véletlenszerűen sodródnak át a fajon.” (Motoo Kimura, 1983)

A jelen elfogadott álláspont szerint a neutrális elmélet a genetikai diverzitásért, az adaptív evolúcióért pedig a természetes szelekció felel.

Továbbra is két vonalon haladunk, ha az humán fejlődés lényegét meg akarjuk érteni. Az egyik a környezeti hatások működése, tudatosítva, hogy az elsődleges környezet az embrió és a magzat számára az anya, a másik a kooperatív és nem pedig kompetitív környezeti interakció.

A Gaia (Földistennő) elmélete szerint az egész bioszféra egyetlen organizmus.

A toxikus gondolkodásnak, amely az oktatásban ennek az ellenkezőjét szuggerálja, mélyreható következményei vannak, mert használhatatlan, illetve destruktív mintát ad a fejlődés lehetőségére az egyén és a közösség szintjén egyaránt. A kimondott szó, a szuggesztió hipnotikus, teremtő hatású. A fejlődés analógiája továbbra is a küzdelem és a törtetés.

A szociáldarwinizmus szerint, ami mélyen átszövi társadalmi működéseinket, a társadalmi fejlődés az emberi csoportok, szervezetek vagy eszmék közötti versengésen alapul. Detto ugyanez a gazdaságban. Harc és a fejlődési kényszer rögeszméje. Aki megáll és nézelődik máris egy lemaradt kripli.

Később, Prescott és De Mouse kapcsán szó lesz az invazív, harcos, és a kooperatív, békés népekről más vonatkozásban, mélyebben feltárva azt.

Valahol Afrikában egy csoport gyereknek azt a feladatot adták, hogy keressenek meg néhány eldugott édességet. Akik először rábukkannak, azoké lesz. A gyerekek egymás kezét fogva együtt indultak el keresni. A felnőttek kérdésére azt mondták, hogy ha valaki egyedül megtalálná, nem örülne neki, mert a többiek szomorúak lennének.

Ha más az alapvetés, más a szuggesztió, ami az evolúció, a fejlődés lényegét leírja, szelídebb világban élhetnénk.

Tehát még egyszer a neutrális teóriáról. A környezet a sejtműködés mikéntjének kulcsa. Nem a sejtműködés kulcsa, hanem a mikéntjének a kulcsa. Az anya, az embrió elsődleges környezete az embrió sejtműködése mikéntjének a kulcsa. Darwin, halála előtt abban elismerte hibáját, hogy a természetes szelekciót a gének elsődlegességére alapozta, úgy gondolta, hogy a mutációk illeszkednek a környezethez és így az élőlények alkalmazkodnak mindenféle körülményhez, a folyamatra gyakorolt környezeti hatásokat másodlagosnak vélte. ( A „spontán” mutációk oka is lehet környezeti hatás.)

Az orvoslás alapelve jelenleg is a génektől eredő biokémiai sajátosságok és patológiák gyógyszeres kezelése a beteg környezetének lényegi változtatása nélkül. A sebészi jellegű orvoslás csodákra képes, de a farmakológiai medicina rosszul teljesít, mert a betegségek jó része a környezeti interakciók miatt jön létre. A magzati életben keletkezett, kongenitális, veleszületett patológiák egy része valóban öröklött, mint a béta-thalassaemia, a CF (cisztás fibrózis), a Philadelphia kromoszóma mutáció, stb., de ez a veleszületett kórképek mindössze 2%-a, a DM, a HD, a CC nem ilyen.

Kauzalitás és korreláció: Az egygénes betegségeknél kauzalitás. A többgénes betegségeknél korreláció. (MVT, BRCA 1,2 – a mellrákok 6%-a) A hibás gének jelenléte korrelál a betegséggel, de nem kontrollálja azt. A gének aktivitását a környezet kontrollálja.

Összefoglalás:

Folyamatos vita van arról, hogy a gének, vagy a környezet szerepe a döntő az evolúció során. A tanított, hivatalos álláspont a darwini tétel és a gének elsődlegességének dogmája, noha számos jelenség van, amit ez nem magyaráz meg. Ugyanakkor elvi kérdés, hogy a sorsunk mennyire függ az általunk alakított környezettől. Az előző gondolatok rávilágítottak, hogy mennyire nem mindegy, mit gondolunk a fejlődés, s benne a saját életkarrierünk mozgatórugóiról. Kompetitív, vagy kooperatív.

Sejttan, környezet

A sejteket cukrok (poliszaharidok), lipidek, nukleinsavak (DNS, RNS) és fehérjék (proteinek) építik fel. A 100 ezer féle protein a legfontosabb. A fehérjeláncok különböző formákat vesznek fel és egymáshoz képest rezegnek töltésüktől függően.

A centrális dogma James Watson és Francis Crick óta: A DNS az elsődleges szupermolekula, fehérjéket kódol (transzkripció), és determinálja az organizmus működését. A proteinek másodlagos produktumok. (DNA > RNA > protein)

A dogma dogma maradt annak ellenére, hogy Pennisi, Goodman etc. a 2000-es évek elején igazolták, hogy a 120 000 gén 80%-a nem kódol, csak 25 000. Az egy DNA szekvencia – RNA - egy protein koncepció füstbe ment.

Mégis, 2000. június 26-án Bill Clinton, az USA akkori elnöke bejelentette, hogy tudósok megfejtették a human genomot. Az eredményt az emberiség 100 ezer éves története legnagyobb eredményének nevezte. Tony Blair is új korszakról beszélt.

A 4 heterociklusos bázis, adenin, guanin, citozin, timin némi dezoxiribózzal és foszforsavval 3,2 milliárd betűpárral 25000 gént alkot. Ez 3500 db 500 oldalas könyvnek megfelelő információ. Látszólag ekkor eldőlt a „nature or nurture” kérdés. Úgy vélték megtalálták a Szent Grált, megfejtették az „Isten kézírását”. Az állami intézetek (HUGO) Collins vezetésével és a kiugrott „bad boy” Craig Venter (Celera Genomics) versengett a pénzért és a hírnévért. Végül egyszerre futottak be. 3 év alatt 1000 populáris cikk jelent meg rengeteg fake infoval, és mindenki megtudhatta, hogy vélhetően megtalálták a homoszexualitás, a kövérség és a depresszió és a skizofrénia génjét is. Csíkszentmihályi Mihály azt mondta, hogy eszerint az elefánt az elefánt-gén mellékterméke.

Az eredmény az lett, hogy a hosszú élet és a betegségek elkerülése a génektől függ. Ezzel szembe menni szakmai öngyilkosság volt. Néhány celeb példamutatóan megszabadult nélkülözhető szerveitől, nehogy azok megbetegedjenek. A média-hype azonban gyorsan elült, mert hiába derült ki melyik a demencia génje, ha a nagypapával továbbra sem lehet kommunikálni.

A Wellcome Trust Savyer Inc. Santa Monicaban 1000 ember szekvenciáit nézi át mintegy 50 millió S –ért betegségek után kutatva.

A baltimori Human Genom Project (2001) tehát azzal zárult, hogy az embrionális strukturális fejlődés komplexitása magyarázat nélkül maradt. Arról nem is beszélve, hogy egy pár ezer sejtes primitív alga vagy moszat nagyságrendben ugyanannyi DNS-sel rendelkezik, mint az 50 trillió sejtes ember.

Az ellentmondást a génreguláció oldja fel, tehát, hogy egyazon gén különböző fehérjéket képes kódolni – saját belső, vagy külső környezeti hatásra.

A sejt a sejtmag eltávolítása (enukleáció) után ugyanazt a komplex működést és változatos környezeti interakciót produkálja hosszú ideig, mint annak előtte, csak nem szaporodik és elveszett fehérjéit nem pótolja. Vagyis él gének nélkül is, és életét nem a sejtmag irányítja. A sejtmag nem a sejt agya, hanem a szaporító szerve (gonád). Az agyat a genitáliákkal összekeverni meglehetősen hímsoviniszta húzás.

Az elmúlt évtizedben Pray és Silvermann, Reik és Suranni megfogalmazták az epigenetika alapjait. A gének nem sorsmeghatározók. A géneket tehát a külső környezet modifikálja, érintetlenül hagyva az alapmintát.

A sejtmag fele DNS, fele szabályozó (regulációs) protein. Ez utóbbit korábban nem vizsgálták, és így a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is. A proteinburok ugyanis olvashatatlanná teszi a kódoló DNS-t. A regulációs proteineket a környezeti hatás modifikálja. A protein változása teszi olvashatóvá a DNS-t, és hogy melyik részét, az a környezetnek a proteinburokra gyakorolt hatástól függ.

Epigenetika

Bay, Smucker (2003): A környezeti hatás az elsődleges. Adott DNS szakaszról a szabályozó fehérjék módosulásai folytán akár 2000 különböző protein szintetizálódhat. (finombeállítás) (Bernhard Kegel: Epigenetik)

Azonos gének esetén az epigenetikai változások okozzák az eltérő fenotipikus reakciót.

Dr. Falus András immunológus 2015-ös definiciója: „Az epigenetika a gének olyan öröklődési formájának a vizsgálata, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. (Nem mutáció.) Arra a kérdésre keres választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen molekulárisan igazolható változásokat okoz az utódok génkifejeződését tekintve.”

2013-ban a Nature ismertetett egy kísérlet-sorozatot, amelyben összetett viselkedések pl. félelem egerekben való öröklődését próbálták igazolni, de az eredmények erősen megkérdőjelezhetőek voltak. Mégis már egy év múlva a New-York-i Mount Sinai Med. Univ. előállt azzal, hogy a holokauszt túlélők gyermekei sokkal hajlamosabbak a PTSD-re, mint a nem üldözöttekéi. Állításuk szerint a kódolva rögzülő rossz élmények át is öröklődnek, majd a következő generációban trauma hatására kifejeződnek. Molekuláris hátteret igazolni nem tudtak, a szakma a hipotézist nem tudta elfogadni.

Prof. Szabó Mihály 2018-as Kórélettan könyvében elkészítette a fából a vaskarikát, amikor annyira nem akarta megbántani Falusékat, hogy képes volt egy képtelen mondatot leírni: „A környezeti hatások nagy részének a hatása nem befolyásolja a nukleotidok szekvenciáját, hanem az egyes genomrészek átíródására (kifejeződésére vagy gátlására) hat…. Ezek a hatások legtöbbször reverzibilisek, de gyakran öröklődnek is.”

Nos a hatások ismétlődhetnek, és legfeljebb hagyományozódnak, de nem öröklődnek. Viszont ezt a szót nem hagyhatta ki, mert jobb a békesség. Csakhogy. Bár a dogma megdől, és az új szabály:

(környezeti hatás > regulációs protein > DNA > RNA > protein),

de az epigenetika fogalma így szerelem gyerekként tisztázatlan identitású maradt, és továbbra is bele lehet szuszakolni érzelmi indíttatású teóriákat.

A sejtemlékezés, az epigenetikai emlékezés nagyon félreérthető.

Epigenetikai vizsgálatok

Bygren és Kaati az észak-svéd Överkalixban végeztek vizsgálatot, ami a 20. századig az év legnagyobb részében teljesen elzárt volt. 1799-től királyi rendeletre pontos terményleltárt vezettek. Az 1800-as években volt néhány jó év, de sokszor, illetve a svéd-orosz háború idején 1831-től éheztek. Vizsgálták az 1905-től születettek és leszármazottaik betegségeit és halál okát, 2 éves időbontásban először 90-es, majd 1034-es mintán.

A nagyszülők táplálkozása anyai ágon, sem pedig a nagyanyáé apai ágon nem volt hatással a gyereke vagy unokák életkilátásaira. A nagyapa apai ágánál viszont magas szignifikancia. Nem az éhezés, hanem a táplálék többlet rövidítette meg az életet, akár több évtizeddel. (hypertonia, diabetes) Ez épp a nagyapa „slow growth phase” időszakára kellett essen 9-12 év közé. A nélkülöző nagyapák esetén utód is több volt. A nagyanyáknál az első 3 év számított (várandósság, szoptatás), de ez a stresszhormon-hatással magyarázható, a mechanizmus egészen más. A közlemény az European Journal of Human Genetics-ben megjelent, de a szakma statisztikai svindlinek tartotta. A Spiegel Lamarckot példának hozva azon gúnyolódott, hogy a zsiráfok nyaka nem a természetes kiválasztódás, hanem az élethosszig tartó nyújtózkodás miatt hosszú. A lassú növekedési szakasz a korai spermaképződésre esik, Pembry nem zárja ki, hogy a spermiumokkal (Y-hoz kötött) közvetített transzgenerációs hatásra bukkantak. 14000-es vizsgálaton az ebben az időszakban dohányzó apák gyermekei túlsúlyosabbak voltak.

A fent említett anyai ági hatás a 1944-45 telének holland éhezése után egy követéssel precízen dokumentált anyag, aminél GR gyermekek születtek későbbi hipertoniára, illetve diabetesre való hajlammal. A következő generációban szintén több volt a kissúlyú a normál táplálkozás ellenére. Ez nem sejtemlékezés abban az értelemben amit sugall, hanem a stressz miatti hormonhatás, majd pedig a következő generáció keringési- és anyagcsere-zavaros anyáktól született, így szükségszerűen érintett volt.

Enrico Coen fejtette meg 250 évvel később Linné 1760-ban tett megfigyelését, amely szerint a közönséges gyújtoványfű teljesen más jellegű virággal is rendelkezhet. Mendellel ezt mutációnak vélték, de mint mára kiderült a variánsok kérdéses DNS szakasza nem különbözik.

Léteznek klónozott macskák akik máshogy néznek ki, genetikailag identikus egerek eltérő szőrszínnel, változó színű virágok, amik tovább is adják jellegzetességüket, és genetikailag azonos egypetéjű ikrek, akik egyike megbetegszik pl. valamilyen rendszerbetegségben, másikuk nem. E jelenségekre az epigenetika adhat magyarázatot.

Felsenfeld meghatározásában az epigenetika a mitotikusan / meiotikusan öröklődő génfunkció változásokat vizsgálja, amelyeket nem magyaráz a DNS szekvencia változása.

Az epigenom, a „gén feletti” rendszer egy második kód, a DNS-en kívüli réteg, amely egy szekvenciát egyedien megjelöl. Környezeti epigenom hatásra példa egyes ételek rákellenes hatása, amivel feloldják a metilációt, és olvashatóvá tesznek bizonyos immun működési géneket, vagy a méheknél a méheknél a virágpor jellegétől függ, hogy steril dolgozó vagy királynő lesz-e.

Ugyanakkor a DNS elsődlegességét vallók a kronológiai automatizmusra hivatkoznak – joggal – hiszen pl. a pre-embrionális és embrionális életben a szervtelepek és szervek fejlődése és annak sorrendje nem külső környezeti hatásra történik.

Ez így igaz, de látunk példát ennek alapvető környezeti befolyásolására. Brunet a Science-ban közölte a Türkiz killi „diapauzáját”, amikor is ez a két és fél hónapig élő afrikai hal ikra állapotban hormonális szabályozással hónapokra, sőt évekre képes a fejlődését leállítani, kivárva a kedvezőbb külső feltételeket.

Howard Temin és David Baltimore (1970) felfedezte a reverz transzkriptázt (RT), ami Nobel díjat ért. Az RNS DNS-sé átírva be tud épülni a genomba. (Így működik a HIV) Megdőlt a centrális dogma, mely szerint a sejtben az információ egy irányú a DNS-től a fehérjéig.

Vajon az epigenetika rehabilitálja Lamarckot? Az eddigi ismeretek alapján nem.

Az epigenetikai hatás lágy változásokat csinál, amik reverzibilisek. A DNS mutációk erősek és irreverzibilisek. Ez előre viszi az evolúciót.

A kérdés tehát nem az epigenetika és a genetika közti evolúciós hatás, hanem az, hogy a mutációk valóban véletlenek-e, vagy irányítottak. (pl. globulin-képző immunsejt)

A Darwin vs. Lamarck meccset ez fogja eldönteni.

Több kutatócsoport és számos tudományos közlemény azt a teóriát képviseli, hogy a genetikai változás, a mutáció valójában nem elsődleges, hanem a környezet hatására bekövetkező epigenetikai változások hatására másodlagosan jön létre. Ez az eddig elfogadott evolúciós elmélet feje tetejére állítását jelentené (West-Eberhard 2003, Jablonka, Raz 2009)

Epigenetikai mechanizmusok:

• Metiláció: kis metilcsoportok blokkolják a szekvenciákat, ami azt olvashatatlanná teszi.

• Hiszton-acetilálás: a 2 m-es DNS szál kicsomagolását végzik az acetilcsoportok.

A legtöbb epigenetikai jelenség attól függ, hogy a DNS be van-e burkolva vagy sem. A metil –CH3 egy metánszármazék, az egyik legkisebb szerves molekula. Citozinhoz tud kötődni, ha azt guanin követi. Mivel a citozin csak guaninnal tud párt alkotni, a dolog úgy áll, hogy a CG GC vagy metilált, vagy nem.

Linné növényében egy mutáció van, ami azonban nem a DNS-t, hanem a metilációt érinti. Tehát a variáció epigenetikusan öröklődik.

A metiláció védekezés. 3500 féle restrikciós enzimet ismerünk, amik rájuk jellemző pontokon hasítják a DNS-t, ha az nem metilált. Rengeteg parazita, vírus és szabad DNS fragmentum van a sejtekben, ettől véd a metiláció. A GMO-nál is megfigyelhető, hogy 1-2 generáció után az új tulajdonság „kikopik”. Ott van, de elfedődik.

A testi sejtek mindegyike azonos kromoszómákat tartalmaz. Ami különbözik, az a metiláció. Kora embrionális korban alig van metilált szakasz (pluripotencia, őssejtek). Az ivarsejtekből származó DNS először demetilálódik. Sőt, ez a folyamat már az ivarsejt képződéskor zajlik. Érthető, hogy ez egy nagyon érzékeny és védtelen időszak. A felnőttre jellemző minta a 9. hét után alakul ki a differenciálódás folyamán. Pontatlan a megfogalmazás, hogy a különböző funkciójú sejtekben más és más DNS szakaszok aktiválódnak. Mert úgy hangzik, mintha a DNS csinálná. Valójában a demetilált szakasz aktív, de a folyamatot nem az örökítőanyag irányítja, az passzív.

Elvi kérdés, hogy a DNS-től, vagy a környezettől függ-e az irányítás. Az epigenetikus működés tehát nem az építés, hanem a szabályozás tere. Ez az epigenetikus imprinting / programozás.

Sejtosztódáskor az 1 milliomod mm vastagságú DNS-pár mindkét szála replikálódik, így két új DNS szál „meztelen”. De mivel mellette metilált szál van, a metiláció is másolódik. Ezt a methyltransferase enzim végzi. Ha ezt az enzimet kódoló gén sérül, az az élet végét jelenti.

A teljes genomban CG pár kevesebb van, mint lennie kellene. Ennek oka, hogy a methylcitozin instabil, és egy atom leadásával timinné mutálódik. Ez a pontmutációk harmadáért felel, és a leggyakoribb oka a genetikai eredetű megbetegedéseknek.

Noha a CG alulreprezentált, vannak helyek, ahol nagyon nagy a sűrűségük, pl. a homeosztázisért felelős génszakaszoknál, és meglepő módon a DNS itt fedetlen. Egy kivétellel. Az X kromoszómán a CG szigetek extrém módon metiláltak. Az XY minden élőlényben a nemet reprezentálja. XX esetén az egyik X inaktivált, epigenetikusan némított. Az Y egy degenerált, sok génjét veszett kromoszóma, amely 200 millió éve ugyanolyan volt mint az X.

Sok gén aztán átkerült az X kromoszómára, így a hímneműséget is meghatározó SRY (sex region Y). Ez az egy gén indítja el a hormonális kaszkádot, ami a hím nemi jellegeket irányítja. Ezért vannak férfiak XX, vagy nők XY kromoszómákkal. AZ Y-on az X-hez képest csak 1%-nyi gén van, és ezek is csak a herében a spermiumképzésnél aktívak. Így azonban a ffi nemnél nincs korrekciós lehetőség, ami a mutációkat kiegyenlíti. Ezért vannak öröklött, X kromoszómához kötött betegségek (Duchenne-disztrófia, A, B hemofília, Hunter-sy., stb). 168, a ffiakat érintő ilyen öröklött kórkép van, nagy részük halálos.

A két intakt X sem problémamentes, mert néhány ezer génproduktum így kétszeres koncentrációban van jelen. A sejtbiológia ezt nem tolerálja, így dóziskompenzáció szükséges vagy az egyik X inaktiválásával (Barr-test), vagy a hímnél az X aktivitásának növelésével. Össze kell hangolni az autoszómális kromoszómapárok működésével is. Ezeket a megoldásokat epigenetikus szabályozás végzi. Nőknél az egyes testi sejtekben véletlenszerű, hogy melyik X inaktiválódik. Mivel az apai és az anyai nem egyforma, minden nő mozaik genetikailag. Ezért nem, vagy csak enyhe formában fejlődnek ki az X-hez kötött betegségek. Ez jelentős biológiai előny.

Az osztódási fázisokon kívül a sejtmagban a kromoszómákba nem rendezett, látszólag összekeveredett DNS és a fehérjeburok (Együtt: kromatin) nem véletlenszerűen, hanem meghatározott rendben helyezkedik el. Egyúttal dinamikus interakcióban vannak a DNS szálak. Együtt olyan mintát ad ki a rendezettség, amely a DNS szálból nem olvasható ki. Mint egy szövetre festett minta, ami eltűnik, ha a szövetet felfejtjük, s csak akkor látható ismét, ha ugyanúgy megszőjük. A kromatidák átfedési területein gyakori a transzlokáció. A DNS helyett a kromatinról, mint örökítő anyagról kell beszélnünk. Ugyanakkor a DNS és a hisztonok mellett itt egy harmadik minta is kód láthatóvá válik.

Kiderült az is, hogy a kromatin aktivitása ciklusos, és fényfüggő. Nappal aktív eukromatinként, éjjel inaktív heterokromatinként viselkedik. Az aktivitását az éjjelt megszakító rövid fényhatás is felébreszti.

Egypetéjű ikrek vizsgálata – a környezeti hatás megint kicsit kérdésessé válik

Az egypetéjű ikrek fiziológiás és pszichés karrierje különbözik az életkorukkal arányosan. DNS vizsgálat alapján mégsem lehet a tettest elítélni, ha az ikerpár egyike volt csak a bankrabló. Az esélyek látszólag azonosak, de nagy valószínűséggel bekövetkező betegségek, mint az Alzheimer kór, a skizofrénia, az autizmus, az alkoholizmus és számos tumor mégis sok esetben csak egyiküket érinti. A meglepő az, hogy ez a megfigyelés nem függ attól, hogy az ikrek nagyon hasonló, vagy – elválasztva – nagyon eltérő környezetben élték az életüket. A DNS és a környezeti hatás mellett kell legyen valami más, ami ezt a jelenséget magyarázza. Az ikreknél nem csak a DNS, hanem az epigenetikai minta is azonos a fejlődés kezdetén.

A metiláció mértékének átmásolódása módosul – a metiltranszferáz bizonyos hibaszázalékkal működik, de meglepő módon – noha a hibaszázalék az egyénre jellemző – a környezeti hatástól való függés nem igazolódott.

A membrán, mint „agy”

A sejt valódi „agya”, ami a működését irányítja, a membrán. Viselkedéssé alakítja a környezeti jeleket. A sejthártya 3 rétegű és 7 milliomod milliméter vastag. Olyan, mint egy szendvics. A prokariotáknak csak membránjuk és citoplazmájuk van.

A membán foszfolipid, + és – töltése van. A polarizált molekulák vizet és vízben oldódó anyagokat, a nem polarizáltak olajat és olajban oldódó anyagokat fognak. A középső réteg a nem polarizált, így nem enged át töltött atomokat, de a benne levő Integral Membran proteinek válogatott molekulákat átjuttatnak. Ezek a receptor/effektor proteinek. A receptorok nano-antennák specifikus molekulákra vagy rezgésekre.

A folyamatos Na-K ATP-ase pumpa a sejt energiafelhasználásának felét teszi ki. Ez adja a membrán potenciált. A folyamatos interakciót a környezettel a DNS nem kontrollálja. A membránon több százezer receptor/effektor molekula van. A sejtmag eltávolítása után a sejt tovább él, de a receptor/effektor fehérjék eltávolítása után a sejt „agyhalott” lesz. A multicelluláris kolóniákban munkamegosztás van. Az összetett szervezetekben a receptor/effektor analóg funkciót az idegrendszer látja el.

Egy olyan képződményt, amelyben szabályos ismétlődő rendben állnak a molekulák, kristálynak nevezünk. Kétféle létezik, az ásványi és a folyadékkristály. A membrán az utóbbiként viselkedik. A membrán egy folyadékkristályos félvezető kapukkal és csatornákkal. A számítógép szilikon chipjének definíciója ugyanez, és viselkedése is hasonló. Ott a kompakt disc a „sejtmag”.

Kvantumfizika

Az atomok nem fizikai struktúrák, csak rezgések. Csak nagyítás kérdése, hogy az anyag eltűnjön és csak energia maradjon.

A newtoni, redukcionista szemlélet egy hatássort ír le és próbál befolyásolni. Valójában az információáramlás sokkal összetettebb, nem A-ból E-be megy, hanem az összes lépcső oda-vissza állandó interakcióban van. Ezért vannak a „mellékhatások”, amik ugyanúgy hatások, csak nem szándékoltak, mert a receptorok nem specifikusak kizárólag a célszervben.

A kvantumfizika az életet alapjaiban változtatta meg (TV, PC, lézer, okostelefon). Az orvoslás nem fejlődött ebben az irányban, csak a newtoni mechanika alapján fejlesztenek. Noha Szent-Györgyi Albert már a 60-as években írt Introduction to a Submolecular Biology – folytatása nem lett.

Egy nagy tumort meg kell operálni, a kisebbet gyógyszerrel kezelni, de a kezdet sokkal korábban van. Ezeket a kutatási projekteket nem finanszírozzák. A kémiai könyvek nem tárgyalják a kvantummechanikát, mint ahogy a pszichológiai képzés sem terjed ki a méhen belüli életre, vagy az ivarsejteket ért hatásokra.

Magzati memória, testemlékezés, tudat

A zsidó hagyományban van egy legenda a születés előtti életről. Eszerint a magzat feje felett van egy fényesség, amin keresztül az univerzum egyik végétől a másikig lát. Ez megvilágítja saját múltját és jövendő sorsát is. A születés előtt Lailah, ("night" laylah - Lilith, לילה, ليلى) az angyal eljön a magzathoz és a felső ajkához érinti az ujját. Ezzel kioltja a fényt, és minden feledésbe merül. Az élet célja ennek a fénynek a visszanyerése. Az újszülött ajka felett a kicsi, hosszanti mélyedés, a philtrum az angyal ujjának a nyoma. (Ezt érintjük meg, amikor hirtelen valamire visszaemlékszünk.)

Oxytocinnak amnéziát okozó hatása (is) van (Heinrichs). A Nature-ben megjelent tanulmány szerint a születéskori sok Oxytocin az Armstrongi értelemben vett ’adapters’, míg kevés a ’remembers’ személyiségtípusát segíti.

A sejtemlékek és a DNS mint memória hordozó után most egy szinttel feljebb, az embrionális és magzati szervezet tapasztalásairól és emlékeiről beszélünk.

Sejtemlékezés a növényeknél is van M. Gagliano a mimóza habituációját vizsgálta. Ismétlődő rövid ejtés során a becsukódás intenzitása csökkent, majd megszűnt. Tipikus habituációs jelenség. Nem kimerülés, mert más mechanikai hatás pl. rázás azonnal kiváltotta a teljes reakciót. Ráadásul az ejtésnél még egy hónap után sem tért vissza a becsukódás, ami az emlékezés bizonyítéka.

Az eddigiek szerint a központi idegrendszer, az agy a környezettel való interakció mellett a sejtek közti kommunikációt is szervezi.

A limbikus (határkérgi) rendszer, amely szoros kapcsolatban áll a hipotalamusszal, úgy konvertálja a külső és belső jeleket, hogy azok érzetekké, érzésekké és érzelmekké válnak és részben tudatosulnak. Az érzékszervek (kinetikus, taktilis, olfaktorikus, gusztatoros, auditív, vizuális) mindegyike négyféleképpen érzékeli az ingereket (modalitás, intenzitás, hely, időtartam). Az érzékszervi jelek szintézise tárgyak képzetét hozza létre (illúzió - szanszkrit: mája), illetve a következő szinten fogalmi tarnszformációkat alkot.

A prefrontális kéreg a hetedik, egy új típusú, humán érzékszerv, ami a saját viselkedést és érzékelést figyeli meg, tehát önreflexív. Ez maga a tudat.

A tudatos lehetőség, hogy válasszunk, miként reagálunk a környezet legtöbb ingerére, a szabad akarat alapja, ami humánspecifikus, a legújabb wilberi holon, az isteni ajándék, vagy átok. Ez egyúttal a Self - énkép (Karl Rogers, jungiánusok), az Ego – felettes én (Freud), a Big Brother, az individualizmus és a nárcizmus hordozója. A tudat, és ezzel párhuzamosan a kognitív memória, amely felváltja a korábbi affektív embrionális és magzati memóriát (de nem „látja” annak emlékeit, amiket testemlékként szoktunk nevesíteni, noha számos vizuális és auditív eleme is volt), fokozatosan alakul ki mint utolsó érzékszerv, jó néhány évvel az egyéni élet kezdete után, és emiatt csak azt érzékeli, ami már korábban megvalósult, amikor ez az érzékszervünk még nem is működött.

A tudatalatti, vagy tudat mögöttes - ami ebben az értelmezésben nem ugyanaz, mint az analitikus pszichológiában használt fogalom - látszólag háttérbe szorul.

Tudatalatti – ezzel gazdálkodik a fejlődő embrió, magzat és a csecsemő is jó ideig. Valamint az összes élőlény ezen a bolygón első kézből, közvetlenül tapasztalja meg a környezet stimulusait és azonnal, adekvátan reagál rá. A tudatalatti csak jelen időben képes működni.

Csak a felnövő és felnőtt ember építi fel a saját igazságait second-hand áruból. (Érzékel valamit, elhiszi vagy nem, reagál rá ahogy érzi, vagy ahogy mások tanították neki, akik ugyanebben a cipőben járnak.) Ha a tudat ítélete hamis vagy inadekvát, az hosszú távon bajt csinál. A biológiánkat az próbálja irányítani, amit hiszünk.

Az emlékezet, amit megélünk, a tudatos elme terméke. Ez az explicit, vagy deklaratív memória, amely döntően szemantikus vagy epizodikus (kognitív memória). Az implicit emlékezet a hosszú távú memóriából épül fel és a teljesítményben, semmint a tudatos megélésben mutatkozik meg (affektív memória). A kp.ir.-ben valószínű, hogy a memória nem helyhez kötött, bár egyes vizsgálatok a hippocampushoz kötik. A tudat rálát az emlékeire, de nem érzékeli azok helyét.

A pozitív gondolatok a tudatos elme termékei, de a tudatalatti régi programjait nem írja felül.

Ha egy sejt receptorát kétféle anyag képes stimulálni, pl. a helyi szöveti hisztamin, vagy a „felülről” jövő adrenalin (pl. krónikus distressz), a sejt a felülről jövő távoli (központi) utasítást látja el akkor is, ha az inadekvát, és nem a perifériás szövet érdekeinek megfelelő.

Ilyen a placebo hatás is, ami „melléktermék”, sorja, és érdemtelenül marad vizsgálat nélkül, noha épp ez az elme percepciós hatása. A placebo hatás eredménye nem marad el a valóditól, sőt még akkor is működhet, ha a beteg tudja, hogy placebo. (homeopatia)

Kitérőként meg kell említni, hogy számos adat van arra vonatkozóan, hogy egy adott receptort nagyon eltérő ingerek tudnak stimulálni, illetve lekötni. Pert igazolta, hogy egyes ágensek és neurohormonok ugyanazt a receptort használják a sejtbe jutáshoz, ezáltal pl. a kp. ir. zavar és a depresszió kockázatát növelik, pl. Treponema Pallidum (lues), HIV, Herpes Simplex, Rubeola, de említendő a Toxopasma is, amely a gazdaszervezet számára vonzóvá teszi a szaporodását lehetővé tevő másik gazdaszervezetet (macska), tehát a limbikus rendszerben érzelmi modifikációt okoz.

Példák arra, hogy a felsőbb inadekvát, tudatos percepcióval bíró utasítás miként írja felül a periféria érdekeit és miként teszi patológiássá annak normális működését:

Stressznél a HPA aktiválódik és az immunválasz gyengül. Ismétlődő, krónikus stressz esetén állandósul az aktivitás. A fő betegségek többsége a distressz miatt van (Kopp, Réthelyi 2004). A sterssz mértékében jelentős a szubjektív elem. Méhen belüli krónikus stressz esetén az utódok akkor is distressz jeleit mutatják, ha nem stresszelt csoportba kerülnek. Növeli a DM, a koraszülés és a szívbetegségek kockázatát.

A habituáció azt jelenti, hogy az ingerválasz az ismételt ingerekre csökken, hogy az újak feldolgozhatók legyenek. Stresszelt magzatoknál a habituáció csökkent – hiperaktivitás, autizmus.

Leibow 2002-ben részletesen leírta a jellemző EEG jeleket a korai gyermekkortól. Fokozott éberség esetén a magas frekvenciájú EEG görbék jellemzőek, alvásnál pedig alacsonyabb frekvenciájú nagyobb amplitúdójú theta-hullámok jelentkeznek.

A tudatos verbalitás 5 éves kor után alakul ki. Kb. 6 éves korig, alacsony frekvenciás delta-hullámok jellemzőek. Később egyre több theta-hullám regisztrálható, és sok év telik el, mire a nagy frekvenciás béta-hullámok lesznek a legjellemzőbbek. Felnőttkorban a delta- és theta- hullámok éber állapotban abnormálisak. Delta- és teta-hullámok mérhetők a hipnózisban is.

Az alfa-hullámok a felnőtt nyugalmi, a béta a felnőtt éber állapotra jellemzőek.

Az első években a gyerekek mindent „letöltenek” a tudattalanjukba. Szüleik viselkedése és hite a sajátjukká válik (Leibow 2002).

Science: Majomgyerekek pusztán anyjuk megfigyelésével komplex cselekvéssorokat tudnak megtanulni, és segítség nélkül elvégezni.

Sok program a tudatalattiban mintázódik és a tudat számára hozzáférhetetlen. A legtöbb testi működést ez az automatizmus irányítja. A tudat ráhatása a fizikai, pszichés és kognitív automatizmusokra töredéknyi. A tudatalatti nem az elfojtott szorongások rejtekhelye, hanem a jelen időben futó háttérprogramok összessége, aminek egy szűk szeletére a tudat kicsi részben megfigyelőként rálát. A „pozitív” gondolkodás kedves gondolat, de ha a tudatalattiba kódolt parancs ellenkező, mit sem ér. Ami a merevlemezen fut, akkor is domináns, ha pusztító.

Itt kell kitérnünk a szuggesztióra, ami a tudatalatti korai betáplálásának egyik útja. Noha nem ez a legfontosabb, de bizonyos időszakban eléggé meghatározó és nagyon érdekes. A tudatalatti (vagy itt jobban illik rá a tudatelőtti) az adatokat érzelmi előjel nélkül tárolja. Ebből a szempontból a tudatunk alatt, mint az autisták, mindent szó szerint veszünk. Minden negatív szuggesztió egyszerű tényként íródik be.

A PC azért jó hasonlat, mert a rajta végzett műveletek nem írják át az alap programot. Ha a merevlemez vírusos, és összezavarja a megírt szövegeimet, vagy a lementett képeket, hiába írom be a szövegszerkesztőbe ezerszer, hogy „mostantól a szövegeim épek és sértetlenek maradnak”, ez semmin nem fog változtatni. Az alap programot nem mi írtuk, mire használatba vettük már készen volt, és nincs lehetőségünk a törlésre, és egy fejlettebb, felhasználóbarát operációs rendszer rebootolására.

Valójában tehát a tudatalatti egy jelen időben működő, teljesen érzelem-mentes adatbázis, ami kérdések feltevése és ítélkezés nélkül reagál a környezet ingereire attól függően, hogy mi van bele kódolva. Összeveti a kül- és belvilágból jövő ingereket és kiváltódik a válasz-reakció. Ezt nagyon sokan úgy élik meg, mint egy ösztönszintet, mintha „megnyomnák a gombot”.

A tudattalan a robotpilóta, a tudatos a kézi kontroll. A kézi kontroll, az Ego, Én, én a Király, vagy nevezzük bárminek, át akarja venni a teljes kontrollt. Csakhogy a tudatalatti másodpercenként 20 millió ingert képes feldolgozni egyszerre a külvilágból és a belvilágból, a tudatos pedig 40-et. Nem 40 milliót. 40-et.

A tudatunk talán egyetlen előnye a Nagy Tesával szemben, hogy képes a múltat értékelni és a jövőt tervezni, amihez viszont a tudat-mögöttes nem ért. (Bár ez a mérlegelés sokszor épp az adekvát választ torpedózza meg.) A felejtés során az emlékek nem a pincébe, a tudatalattiba kerülnek, és nem onnan hívhatók elő. Russo-Andrande vizsgálata szerint tényleges felejtés nincs, de szelektált emlékek tudatosan nem oldható gátlás alá kerülnek.

A neurózisok (nem a major elmebetegségek) eredete nem az elfojtott, tudattalan szorongás, mert ilyen nincs, hanem a tudatos szándék és a tudattalan programok közötti krónikus konfliktus. A tudattalan nem szorong. Nincsenek érzései. Ön robot.

A terápiák nem a tudat mögöttest változtatják meg, hanem az ahhoz való tudatos hozzáállást. Megtanítanak együtt élni a betegséggel. Van akinek ez megy, van akinek nem.

A leghatékonyabbnak tűnő módszerek, mint a Leuner féle katatím imagináció, vagy a hipnózis éppen azért „tud valamit”, mert a tudatos kontrollt kerüli meg.

A borderline szindróma, a nárcizmus, a pszichopátia, az obszcesszív-kompulzív zavarok stb. nem gyógyíthatók. Gyógyszerekkel persze befolyásolhatók, mert azokkal a neurotranszmitterek működését lehet befolyásolni, de az egy másik történet, ami egészen más irányba és nagyon messzire vezet.

El tudjuk fogadni, hogy ha valaki tetraplégiás, az soha nem fog tudni szaladni, lehetetlennek tartjuk az ellenkezőjét, de azt sokan lehetségesnek tartják, hogy egy pszichopata néhány év büntetés végrehajtási rehabilitáció, vagy egy hosszú távú pszichoterápia után nagyjából gyógyult, „normális” tagja legyen a társadalomnak.

Persze az önáltatás könnyű, hisz a folyamat nem látszik. A tudat, amely, vagy aki csak szemlélője a tudattalannak, úgy érzékeli, de valójában ez puszta hit, tehát azt hiszi, hogy ő irányít, döntéseket hoz és befolyásol. A legérdekesebb lenne ebből a szempontból a szuverén döntések szabadsági fokát megvizsgálni, tehát, hogy a – főként az érzelmi – döntések valóban a szabadság letéteményesei, vagy vak röppályák. Tehát azt a hitet tápláljuk egy életen át, nehogy kicsinek és elveszettnek, vagy ne adja a Jóisten az átlagtól nem kellően különbözőnek érezzük magunkat, hogy a tudatos döntés, vagy a mantrák, az ezotéria, a vallásos buzgóság, az agymosás, átnevelés, kognitív terápia vagy analízis átírja a tudat-mögöttes működését.

Nem írja át. Ugyanakkor a tudatos döntések felelőssége ettől hajszálnyit sem csökken, sőt, a java még csak most jön. Mert az, vagy azok, akik a tudat-mögöttesbe bele tudnak szólni akarva és akaratlan, a szüleink és sokan mások, akik pedig az ő életükre hatnak. A tudat mögöttes a még nem tudatos, korai fejlődési szakban alakul ki véglegessé mindazok hatására, akik a fejlődő egyént testükben hordozzák valamint akkor és később körülveszik (elsődleges és másodlagos környezet).

Pontosan oda lyukadunk ki, hogy azokról a vizsgálatokról beszéljünk, ami az emberi psziché, az affekció és kogníció fejlődését írják le.

Transzgenerációs epigenetikai vizsgálatok

A montreáli Moshe Szif és Michael J Meaney állatkísérletét tekintjük át. Patkányutódok rövid, 15 perces periodikus izolációja után az anyaállatok fokozott gondoskodását figyelték meg (maternal care). Az utódokat aztán kicserélték, és azokat elhanyagoló anyák nevelték fel, míg azok kölykeit a gondoskodó anyák. Azok az utódok, akik gondoskodást kaptak a szenzitív periódusban (itt a születés utáni 1-6. nap) bátor, kezdeményező és stressztűrő felnőttekké váltak, akik a gondoskodó tulajdonságot utódaikra is átörökítették. A gondoskodó anyák elhanyagolóktól adoptált kölykei felnőtt korukra is stresszesek és visszahúzódók lettek. Kitűnik mindebből egyrészt a szenzitív periódus fontossága, másrészt a megfigyelt transzgenerációs hatást nem a DNS hordozza, hanem a korai metilációs minta különbsége, tehát epigenetikai működés.

(A metilációs mechanizmust igazolja, hogy közvetlenül a patkányagyba juttatott metionin a bátor patkányokat is szorongóvá teszi, ami egyrészt igazolja, hogy a differenciált hippocampális sejtek DNS-e is képes metilálódni a hormonreceptor génen a szenzitív időszakban, másrészt pl magas metionin tartalmú táplálék akár káros is lehet.)

Ugyanez a jelenség bizonyítható a hipothalamus bizonyos ösztrogén receptorain, amelyek a gondoskodásért felelősek. Gondoskodás hatására demetilálódnak, tehát adott időszakban a jelenség reverzibilis, és ekként öröklődik. A metilációs minta 1-2 generáción keresztül marad meg. A humán folyamat összetettebb, más a kommunikációs struktúra, de a kötődés minőségének az alapja ugyanez.

Főemlős kísérlet: Ha az anyák az egyébként bőséges táplálékot utódainak könnyen, közepes nehézséggel, illetve nehezen tudják megszerezni, a nehezített csoportban levő utódok ugyanazt a distressz mintát követik, amit a patkánykísérlet igazolt, noha itt a fő faktor nem az elhanyagolás, hanem az anyai szorongás.

A McGill csoport Kanadában gyermekkori abúzust átélt öngyilkosok agyát vizsgálta (öngyilkos, abúzust át nem élt, és nem erőszakos módon meghalt kontrollcsoporttal). A vizsgált hippocampusok a Quebec Suicide Brain Bankból származtak. A gyermekkori abúzust átélteken a stressz választ moduláló hippocampális receptor génen ugyanaz az epigenetikus elváltozás fedezhető fel, mint a fenti emlősállat kísérletekben. A stresszválasz blokkolódik. (Meany 2001)

Az epigenetika igazolja, hogy test és lélek egy, a pszichológia nem önmagában való. A pszichés betegségek fiziológiai lenyomattal rendelkeznek akkor is, ha ez nem a DNS-be van írva. Ez azt is magyarázza, hogy bizonyos betegségek a traumatizált egyéneknél gyakrabban fordulnak elő.

A szociális tényező (maternal care) a biológiai rendszerek rendkívül hatékony szabályzója. Bár az egyéni karrier determinált, a transzgenerációs hatás megtörhető. (Ez csak elvben egyszerű)

Nagyszámú, reprodukálható kutatási erdmény tükrében kijelenthető, hogy magas szignifikanciával a legmeghatározóbb tényező, ami az újszülöttet deprimálttá teszi az anyai szorongás.

Evolúciós vonatkozás: Ha az elhanyagoló / inadekvátan viselkedő (szorongó) anyák utódai félénkek és szorongóak lesznek, ami nem tűnik evolúciós előnynek, miért nem halnak ki fokozatosan? Lehet, hogy a nyusziság evolúciós előny? Ezt egyedül a környezet dönti el. Bizonyos esetekben, olyan környezetben, ahol konstans veszély áll fenn a bátorság és nyitottság kockázatos vakmerőségnek értékelődik, az óvatosság és a szorongás miatti állandó ellenőrzés valójában adaptív előny. Az intenzív stressz válasz nem feltétlenül adaptív.

Humán követésben gyermekotthonok lakói közül később – altruista környezetben – a visszahúzódó, szorongó egyének nagyobb eséllyel alakítottak ki hosszú távon stabil magánéletet és munkakörülményeket.

Igaz, a szorongó életminőség árát 50+ esetén meg kell fizetni betegségekkel és potenciálisan korábbi halállal, de az egyén addigra túl van az utódnemzésen és nevelésen. Az evolúciót hidegen hagyja az egyén későbbi sorsa, csak a faj fennmaradása számít.

Predictive Adaptive Response (PAR)

Számos helyen leírt jelenség a korai fejlődési deficit (SGA) és a felnőttkori morbiditás közti összefüggés. (Gluckmann, Hanson 2005) A „jövendölő alkalmazkodási válasz” elmélete Holes és Barker (1990) Thrifty Phenotype Hypothesis-én alapszik. A korai hiányállapot jelentős adaptív anyagcsere változásokat okoz a túlélés érdekében. Későbbiekben adott trigger túlkompenzálást indít el, ami hosszan fennmarad. Ez a PAR, ami valójában egy típusos premorbid mismatch – alkalmazkodási zavar. A jelentős ingerválasz után csak jóval később áll be a megfelelő adaptáció. A bejósolt és a valós környezet közti eltérés patogén tényező.

Látványos példa a sivatagi vándorsáska. Az egyedek ha egyre kisebb élőhelyre szorulnak, összezsúfolódnak. A trigger a hátsó comb felső részének taktilis ingere. A változás drámai – a teljes testmintázat megváltozik a szárnyak megnőnek és megindul a sáskajárás.

Embernél a születés utáni hőmérséklet-szenzitív időszakban dől el, hogy az élet során hány izzadságmirigy fog működni. Hideg éghajlaton felnőtt emberek a trópusokon fokozott infarktus kockázatnak lesznek kitéve.

The origin of human love and violence

Az első vizsgálatok, amik a korai érzelmi és szociális környezet jelentőségére vonatkoztak az agy- és a viselkedés fejlődése szempontjából, a montreali McGill intézetből származnak az 1950-es és 60-as évekből. Lényegük, hogy a szenzoros deprivációban és szociális izolációban felnőtt kölyök állatok nem pusztán érzelmi-szociális viselkedésükben lesznek aberráltak, hanem agyuk fejlődése és működése is abnormális lesz.

Az USA National Institute of Child Health and Human Development (NICHD), National Institutes of Health (NIH)-ben évtizedeken át folytak kísérletek (Melzack and Thompson, 1956; Mason and Berkson, 1975 és még vagy 60-80 szerző).

J W Prescott (1966) teóriája szerint a kisagynak irányító szerepe van a szenzoros-limbikus (emocionális) agyi tevékenységben, amely ezt az aktivitást normál esetben tovább építheti (huzalozza) a magasabb, tudatos (frontális-temporális) cortex felé. Összetett és évtizeden át tartó vizsgálat sorozattal sikerült igazolni, hogy az anyai szeretet hiánya az agy fejlődési zavarát és diszfunkcionális működését okozza. A következmény depresszió, agresszió (dominánsan szexuális), sztereotipkus mozgás, hiperszenzitivitás (főként érintésre) (Bermann,Prescott 1974).

Az agy abnormális strukturális fejlődését Spitz és Harlow tagadták, és mások sem vetették fel.

A vizsgálatok újradefiniálták a szomatoszenzoros érzelmi depriváció (SAD – somatosensory affective deprivation) fogalmát, amelynek három kritikus érzékszervi jele a taktilis (testi érintést) és a kinetikus (vesztibuláris-cerebellaris, a mozgást) és a szagokat érzékelő ingerületek. A látás, hallás és ízérzékelés ingerületei nem oki forrásai a SAD-nak.

Elsőként kutyakölyköknél derült ki, majd Mason és Berkson főemlősöknél igazolta, hogy a vesztibulo-cerebellaris stimuláció megelőzi a SAD kialakulását a szenzitív periódusban (művi ringatás).

A kinetikus, vagyis a vesztibuláris-cerebelláris szenzor rendszer hozza létre az alapbizalom (basic trust) elsődleges neuropszichológiai hátterét. A szomesztetikus (érintés) érzékelés az elsődleges kötődés, az olfaktorikus szenzus (szaglás) az intimitás neuropszichológiai hátterét alapozza meg.

A neurointegratív agyban ez a hármas jelenti azt a Gestalt-ot, ami a szeretet fogalmát fedi, és ami az egészséges szexualitás gyökere is, még mielőtt arról bármit is tudna, aki átéli. E három tényező közül bármelyik hiánya esetén nem alakul ki a Gestaltot jelentő minőségi ugrás (holon), ami több, mint egyenkénti összegük.

A kongenitálisan vak és süket gyerekeknél is ez határozza meg a szeretet és kötődés teljes élményét.

Rendkívüli jelentőségű, hogy ehhez a vizuális, auditív és gusztatórikus ingerek nem járulnak hozzá sem kiegészítő, sem pótló jelleggel. Ez azért fontos, mert a kellő ismeretek hiányában a legnagyobb jó szándék és szeretet esetén is kárt okoz – miután itt a hiány tényét traumaként kell értékelnünk - ha az ingerek a vizuális - és auditív ingerlés dominanciája felé tolódnak a többi rovására.

Ha a tudatos, frontális lebeny nem képes integrálni a sérült folyamatot, különböző mértékben „disszociatív agy” jön létre, ami az erőszak és a pszichopátia princípiuma.

A SAD állapotában abnormális agyi mély-elektromos aktivitás és rendellenes idegsejt-kapcsolatok, kóros ingerkörök rögzültek a motoros cerebrális és a cerebelláris neocortexben. Olyan ez, mint egy őrizetlen fegyverraktár. Ezen agyterületek eltávolítása szelídséget és az autisztikus vonások csökkenését eredményezi. Violens magatartásnál a limbikus és mély agyi kisülések (spike) gyakoriak normál EEG mellett is. Ezek a jelek diagnosztikus értékűek lehetnének. Jellemző a csökkent szerotonin szint (5-HIAA szint a liquorban).

1978-ban a Szövetségi Börtönfelügyelettel karöltve kontrollcsoport mellett szűrték volna a fenti faktorokkal a SAD eseteket, de a NICHD a vizsgálatokat leállította amiatt, hogy ha a gyógyíthatatlan szociopatákat kiszűrik, azok nem indulhatnak (bűnözhetnek ismét) egyenlő eséllyel a büntetés letöltése után.

A kisagy regulációs szerepet tölt be az emocionális-szociális, illetve az erőszakos/békés viselkedésben. Addiktív szerek – alkohol, kokain, amfetamin – ezt a típusú agressziót kifejezetten provokálják (Huesman, Eron, 1984). Addiktív személyeknél a SAD „újratermelődése” kézzel fogható.

A lehető legkorábbi mozgásfejlesztés ad lehetőséget részbeni rehabilitációra bizonyos életkorig.

Társadalmi vonatkozása az eredményeknek a békés és erőszakos (invazív) közösségek vizsgálata. 49 összehasonlított közösségből 20 volt erőszakos (Textor, 1967). Békés közösségeknél jellemző a várandósok óvása, a gyengéd születés, a hordozás (80%-os prediktív érték), a szexualitással szembeni tolerancia (20%-os prediktív érték). Jellemzően nem okoznak fájdalmat a gyerekeknek, a szoptatási idő hosszú, a vallásosság alacsony mértékű. Erőszakos közösségekben konzekvensen az ellenkezője jellemző.

Dokeczki már 1970-ben egy Fehérházi konferencián elmondta, hogy a folyamatos hordozás a leghatékonyabb „vakcina” a depresszió, szociális elkülönülés, erőszak és addikciós betegségek ellen.

( Mozgás

Be kell iktatni ide egy kitérőt a (mozgatással és a) mozgással, a kisagy, a vesztibuláris rendszer és a prefrontális kéreg jelentőségével kapcsolatban. Paradox módon a mozgás, ami az ember életében a legfontosabb tevékenység, a legelhanyagoltabb is egyúttal, különösen nálunk, ahol negatív dobogós helyen vagyunk az EU és a fejlett országok vonatkozásában is. A rendszeres intenzív mozgás (minimum heti 5 x 30 perc közepesen intenzív, főleg anaerob – futás, úszás, biciklizés) legalább 30 %-kal csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek, a sztrók, a cukorbetegség, bizonyos daganatos betegségek, az időskori csonttörések előfordulását. Drámaian javítja az affektiv állapotot csökkentve a stresszt valamint a kognitív funkciókat, a szexuális működést, és az alvást.

A korábbi gondolatmenetet elsődlegesen érinti, hogy az aktívan mozgók jobban teljesítenek az összes kognitív funkciót mérő teszten, a kognitív rugalmasságban, a térbeli memória működésében, az információ feldolgozás gyorsaságában. Azok a peptidek, illetve fehérjék, (BDNF, IGF-1, VEGF), amelyek hozzájárulnak az új idegsejtek és erek létrejöttéhez, valamint a meglevő neuronok védelméhez, leginkább a folyamatos, hosszan tartó testmozgás hatására kezdenek magasabb szinten termelődni.

A mozgás megelőzi a csecsemőmirigy (T-sejtek érési helye) késő tizenéves kori zsugorodását, és számos más immunrendszeri paramétert is befolyásol késleltetve az öregedés által kiváltott immunrendszeri kimerülést.

Intenzív izom összehúzódáskor jelzőmolekulák, myokinek (pl. interleukin-6) és irisin kerül a véráramba az izomból. Egyes ilyen mediátorok (pl. cathepsin B) a vér-agy gáton átjutva fokozzák az új idegsejtek létrejöttét az agyban, illetve az immunrendszer válaszreakcióját javítják. )